Állati sebességrekordok 2005. február 11. Az állati rekordok területén a méretrekordokkal viszonylag egyszerű a dolgunk, hiszen az adatok többségét elpusztult, mozdulatlan állatok hosszának és tömegének meglehetősen pontos megmérésével gyűjtötték össze. A sebességmérésnek viszont éppen az a lényege, hogy eleven állatokat cserkésszenek be, és mérjék meg haladási tempójukat. Ezért is jelenik meg annyi ellentmondó adat még olyan „közönséges” állatok sebességével kapcsolatban is, mint amilyen a gepárd. Elfeledett műemlékeket tárt fel a cunamiKözismert, hogy a szárazföldi emlősök (és egyben a szárazföldi állatok) rövid távú sebességrekordere a gepárd (Acinonyx jubatus). Különlegesen rugalmas gerincoszlopa és jól fejlett izomzata 90–100 km/h körüli vágtatást tesz lehetővé számára. Poroszkálásból 2,75 másodperc alatt képes 86,9 km/h sebességre gyorsulni! Az egyik hitelt érdemlő sebességrekordot 1955-ben Bourliere jegyezte föl: 640 m-t 20 másodperc alatt tett meg az állat, azaz átlagsebessége 115,2 km/h volt. Ezt a nagy sebességet azonban csak nagyon rövid ideig (csak másodpercekig) képes fönntartani. A hosszú távon leggyorsabb szárazföldi állat a villásszarvú antilop (Antilocapra americana). 1941-ben egy amerikai vadvédelmi felügyelő autójával 56 km/h-s sebességgel haladt négy antilopbika mellett több mint 6 km-en át, és az állatok különösebb fáradtság nélkül tartották ezt a tempót, úgy tűnt, ez az „utazósebességük”. Szükség esetén ennél gyorsabban is képesek futni, rekordsebességük megközelíti a gepárdét (sőt egyes – túlzónak tartott – állítások szerint néha meg is haladhatja azt). Lassan járj, tovább élsz, vallja a leglassúbb szárazföldi emlős, az ai vagy háromujjú lajhár (Bradypus tridactylus). A közép- és dél-amerikai esőerdőkben élő állat a talajon 1,83–2,44 m/perc sebességgel mászik, bár kölyke hívására az anya egy perc alatt „szédítő” 4,3 m-es sebességre gyorsulhat. A fákon ehhez képest száguldanak: 2,19 km/h óra sebességgel kúsznak. Hála algával benőtt szőrzetük védőszínezetének és annak, hogy szinte egész életét a fák koronájában tölti, szinte nincs természetes ellensége (a ritka hárpiát leszámítva), így ezzel a tempóval is jól boldogul. A madarak A madarak repülési sebességéről jó sok hihetetlen dolgot összeírtak már. A repülő madarak sebességét még kifinomult műszerekkel is nagyon nehéz pontosan megmérni, ráadásul meg kell különböztetni a levegőbeli sebességet és a talajhoz viszonyított sebességet. Az utóbbi – a hátszél miatt – jóval nagyobb értéket adhat, mint az előbbi. A leggyorsabb madarak, például a sarlósfecskék levegőbeli sebessége meghaladja a 100 km/h-t. A havasi sarlósfecske (Apus melba) sebességét 160 km/h fölöttinek mérték, a fregattmadárét 154 km/h-nak, a talajhoz viszonyított sebessége a két madárnak 241 km/h, illetve 320 km/h volt! Sok ellentmondó sebességadat látott napvilágot a leggyorsabb zuhanórepülőről, a vándorsólyomról (Falco peregrinus) is. A volt Szovjetunióban végzett kísérletek szerint 25 fokos zuhanásban 270 km/h-s, meredekebb zuhanórepüléskor 360 km/h-s sebességet ért el. A hitelesnek tekintett leggyorsabb zuhanórepülése 402 km/h volt. A lezuhanás nélkül leglassabb repüléssel a levegőben maradó madár az amerikai kis szalonka (Scolopax minor), amely 8 km/h-val szeli a levegőt. A hüllők, a kétéltűek és a halak A hüllők közt a szárazföldön a sebességrekordot a Cnemidophorus sexlineatus tartja 29 km/h-val. A látszólag gyorsnak tűnő kígyók – a gyors kitöréseket leszámítva – átlagosan 6–7 km/h sebességgel kúsznak. A kétéltűeknek nem annyira a sebessége a lenyűgöző, hanem inkább a békák távolugró képességét lehet megcsodálni. A rekorder a dél-afrikai hegyesorrú béka (Rana oxyryncha), amelynek 55 mm-es nősténye 3 m távolságra ugrott. A halak megint a gyors élőlények közé tartoznak. Hosszú távon leggyorsabbak a marlinok (Istophoridae), amelyek csúcssebessége eléri a 80 km/h-t. Az édesvízi halak ettől jóval elmaradnak, a leggyorsabb közülük valószínűleg a csuka (Esox lucius) a 33 km/h-ás kitöréseivel. A leglassúbb hal címét feltehetőleg a 25 mm-es törpe csikóhal, a Golf-áramlatban élő Hippocampus zosterae érdemli ki, amelynek sebessége sose haladja meg 16 m/h-t. 2005. február 12. Indiában évszázadok óta homokba temetett műemlékeket tárt fel a december 26-i, több százezer halálos áldozatot követelő szökőár. Két gránitoroszlán és egy bronz Buddha is előkerült. A kutatók a dél-indiai tengerfenék átvizsgálását is tervezek, mert sokan épületeket és szobrokat láttak azokon a helyeken, ahol a tenger rövid időre visszahúzódott a cunami miatt. A december 26-i cunami napvilágra hozta egy indiai történelmi királyság műkincseit, amelyeket évszázadok óta betemetett a homok. Két gránitoroszlán és egy bronz Buddha szerepel azok között a leletek között, amelyeket a helyszínre érkező indiai régészek találtak a szökőár után. Az Indiai Régészeti Főiskola (ASI) tagjai a cunami után érkeztek a Madrasztól 70 kilométerre délre lévő Mahabalipuram régi kikötőjébe, amely a Palava-dinasztia idejében keletkezett kőszobrairól volt híres. "A tenger nyilvánvalóvá tette a Palava kultúra nagyságát, ezek az alkotások évszázadok óta hevertek eltemetve. Ez nagyon izgalmas felfedezés" - magyarázta el az AFP-nek az expedíció vezetője, T. Szathiamurthi. A hindu Palava dinasztia a Kr. e. 1. századtól a Kr. u. 8. századig uralkodott a mai India déli részén és Mahabalipuram ma az ország egyik legfőbb építészeti és szobrászati régészeti lelőhelye. A cunami által feltárt műemlékek között található egy korabeli kőépület-maradvány, valamint egy kőbe faragott elefántszobor is, a már említett pompás gránitoroszlánok mellett. Az expedíció a tengerfenék kutatását is tervbe vette, mivel a helybéliek egy templomot és szobrokat pillantottak meg ott, amikor a cunami óriáshullámának érkezése előtt a tenger rövid időre visszahúzódott a parttól.